~ Chapter One ~

Hali :)
Itt az első fejezet, remélem tetszeni fog a történet. Ha lehet, akkor léccy írjatok komiban egy rövid véleményt ;)

- Kislányom! Itt az ideje, hogy végre fölkelj! - rontott be a szobámba anyu, és kihúzta a függönyt, hogy beengedje a napfényt.

- Anyuuuuuu! Még öt percet! - kérleltem álmos fejjel.

- Nincs öt perc! Most azonnal fölkelsz – rángatta le rólam a takarót (vagyis csak próbálta :D ). - Még be sem pakoltál. Talán le akarod késni a gépet?

- Mi???? - most jutott eszembe, hogy ma repülök Londonba. - Dehogy is!

- Jó, de akkor gyorsan öltözz fel, és pakolj össze, mert 12-re ott kell lenni a repülőtéren. A géped 2-kor indul.

- Jól van.

- Nem jól van, hanem igen anya.

- Jól van – mondtam, mire ő csúnyán nézett. - Amúgy hány óra van?

Ránézett az órájára: - Egészen pontosan 9:15.

- De akkor durván 2 órám van összepakolni – kaptam észbe.

- Bizony, úgyhogy azt javaslom, hogy kezdj is neki - szólt rám.

- Előbb azért reggeliznék.

- Majd csinálok neked valamit és felhozom – mondta, majd kiment és becsukta azt ajtót.

Szóval... Pakolás. Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!
Mindig is utáltam pakolni, mert sose tudtam eldönteni, hogy mit vigyek, és mit ne. Na de 2 óra alatt hogy fogok végezni? Szívem szerint vinném a házat is :).
Gondoltam, hogy ha pakolás közben tv-t nézek, akkor az segít valamennyire ( nem tudom, hogy miért gondoltam ezt xD). Csak váltogattam a csatornákat, amikor a zenecsatornán meghallottam a Live While We're Young-ot a One Direction-től (egyik kedvenc zeném * . *). Gyorsan visszatekertem az elejére (isten áldja azt, aki feltalálta a visszatekerhető tv adást xD), felpattantam az ágyamra, és felhangosítottam a tv-t. Hangosan énekeltem a dalszöveget a fiúkkal, miközben az ágyamon ugráltam. A szomszéd pont belátott az ablakomon, és kicsit furán nézett rám, de se baj, így éreztem jól magam :D.

Miután lement a szám, rájöttem, hogy 1D hétvége van, így pakolás közben hallgattam a zenéjüket. Olyan... nem is tudom leírni, hogy mennyire, de mennyire tehetségesek és cukik * . * :).

Egyébként az a nagy pakolás annyi volt, hogy fogtam minden olyan ruhámat, amiről úgy gondoltam, hogy fel is fogom venni, és bevágtam a bőröndbe. Majd összeszedegettem a további fontos dolgokat, pl.: könyvek, cd-k, poszterek (természetesen a nagy részük 1D xD), stb.
Miután úgy gondoltam, hogy minden a helyén van, megpróbáltam összehúzni a bőröndöm cipzárját. Hát nem ment. Nagyon nem xD.

Így hát lekiabáltam apunak:
- Apuuuu! Léccy segíts behúzni a bőröndöm cipzárját!

- Megyek! - hallottam a hangját a folyosóról. Hoppá. Akkor nem is kellett volna kiabálnom :D.

- Bocsi a kiabálásért, de nem tudtam, hogy itt vagy fent – mondtam, majd megláttam a tányért, amit a kezében tartott. - Azt nekem hoztad?
- Igen, tessék, anyu küldi – adta kezembe a melegszendvicset. Az én anyukám egy igazi gondolatolvasó. Mindig tudja, hogy mire vágyom. És ez jelen pillanatban 2 melegszendvics ketchuppal, majonézzel, és Nestea-vel :).

- Köszi :) - öleltem meg, majd bementünk a szobámba.
Én ráültem a bőröndöm tetejére, és ott ettem, miközben apu a cipzárral küszködött xD. Ő se ment többre, mint én :).
- Együtt biztos sikerül – gondolkodtam. Így hát meg is próbáltuk. Nagy küszködések árán, de a bőrönd cipzárját behúztuk xD. Ez az.

- Köszi a segítséget.
- Nincs mit – mondta apu. - De öltözz fel gyorsan, mert lassan indulnunk kell a reptérre, és még anyutól is el kell köszönni.

- Rendben. 5 perc, és kész leszek.
Hát abból az 5 percből szerintem lett 10 is. Egy fekete térdnadrágot, converse cipőt, és egy fehér ujjatlan felsőt vettem fel. Teljesen fel kellett túrnom a szekrényemet :D.
Megfogtam a bőröndömet, és elkezdtem az ajtóm felé húzni. Nehezebb volt, mint gondoltam. De valahogy sikerült levinnem a lépcsőn anélkül, hogy elesnék. És ez nagy csoda az én esetemben.

- Mehetünk? - kérdezte apa.
- Még elbúcsúzom anyutól.
- Rendben.
- Anyuuuu! Gyere elbúcsúzni, mert megyünk – kiabáltam.
- Jövök! - válaszolta.
Odaszaladt hozzám, én pedig szorosan megöleltem. Tudtam, hogy most hosszú ideig nem fogunk találkozni. Nehéz lesz nélküle.
- Köszi a szendvicset, és mindent amit értetem tettél eddigi életemben. Most itt az ideje, hogy egyedül boldoguljak. Majd meglátjuk, hogy fog menni – mondtam könnyes szemmel.
- Nincs mit kicsim, bármit megtennék érted.
- Szeretlek anyu!
- Én is szeretlek kicsim! Vigyázz magadra!

Még egyszer megöleltük egymást, és láttam anyun, hogy mindjárt elsírja magát. Hát igen. Nem könnyű elengedni a mi kicsi lányunkat Londonba, hogy ott éljen.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte újból apu.
- Persze – vágtam rá.
Már el is indultunk volna, mikor anyu megszólalt:
- Várjatok...

Holnap jön a folytatás :)